• Ha a magyar állam rendelkezik a B sorozatú részvénnyel, ami a kulcsfontosságú kérdésekben vétójogot biztosít, miért van szükség további tulajdonszerzésre?
• Ha mégis ilyen döntésre jut az állam, akkor miért vásárol dupla mennyiségű részvényt, hiszen szavazati jog a 21,2 százalék esetén sem lehet nagyobb, mint 10 százalék?
• Ha üzleti és nem nemzetstratégia szempontok vezetik az államot, azaz a részvénypakettet a célár elérése esetén értékesíteni szeretné – azaz spekulál – hogyan lehet biztosítani, hogy az ne legyen piaczavaró?
• Ha tartós állami tulajdonban marad a pakett, akkor az államháztartás szempontjából az értéknövekedés nem, csak a realizált pénzügyi bevétel számít. A 2010 év után a MOL nem fizetett osztalékot. Ha az állami vásárlás fedezete államadósság, akkor legalább akkora osztalékra lenne szükség, ami – az árfolyamkockázatok fedezése felett – minimum 6-8 százalékos hozamnak felelne meg. Ha ez ellentétbe kerülne a MOL fejlesztési stratégiájával, akkor a nagyvállalat biztonsága, vagy a folyó költségvetés egyensúlya lesz e a prioritás?
• Azt mondja Fellegi miniszter úr, hogy a vásárlás nem növeli az államadósságot. Ez igaz, hiszen e miatt nem vettünk fel új hiteleket, de nem is fizetjük vissza a fennállókat, tehát ennyivel nagyobb lesz az államadóság ahhoz képest, mintha a tranzakciót nem hajtottuk volna végre. Az adósság nem csökkentése nem azonos az eladósodottság növelésével?
• Az 1,8 milliárd eurós vételár nagyobb, mint a közelmúltban sikerként elkönyvelt 1 milliárd eurós kibocsátás, amiért egyébként 6 százalékos kamatot fizetünk. Ha az IMF hitel lehívott, de fel nem használt, és ezért a devizatartalékokat növelő hányada MOL részvények vásárlására felhasználható akkor a kibocsátás helyett is felhasználható lett volna – és akkor nem kell kamatterheket vállalnunk. Ha azonban a devizatartalék az ország biztonságos finanszírozásához kell – hiszen nincs IMF megállapodás, ami ezt jelentené – akkor nem óriási kockázat e helyett részvényeket vásárolni?

A kérdések persze költőiek. A tranzakcióból az államháztartásnak csak vesztesége van (a nem csökkenő adósság kamatterhével azonos mértékben). A mintegy 500 milliárd forintos devizatartalék felhasználás a nettó adósságpozíciót rontó hatása a nyugdíjpénztárak vagyonának konfiskálásából származó adósságcsökkenést jelentősen megkérdőjelezi, így tehát nehéz valószínűsíteni, hogy az eladósodottság és a költségvetési hiányszám az optimista feltételezések szerint alakul.  Ez pedig akkor, amikor minden elemző az előirányzatok teljesülésének kockázatairól beszél, a legközvetlenebbül a magyar gazdaság finanszírozhatóságának a problémája.

A 16 százalékos lineáris személyi jövedelemadót sokan dicsérték vagy támadták. Támogatói érveltek azzal, hogy a kisebb adóterhek bővítik a fogyasztást és ezzel a növekedést szolgálják, a lineáris adókulcs nagyobb teljesítményre ösztönöz, csökkenti a feketegazdaság előnyét, és hogy mindezek ellensúlyozzák a költségvetési bevételek kiesését. Mások – nem tagadom, magam ezek közé tartozom – ezzel szemben azt állították, hogy a jövedelemtöbblet a magasabb jövedelműek esetében import többletet indukál, nem járul hozzá a versenyképességhez és a növekedéshez, hiszen a vállalkozások költségeit nem mérsékli, és a jövedelem elosztás irányának megfordítása (perverz redisztribúció, a szegényektől a tehetősebbek javára) társadalompolitikai szempontból enyhén szólva is megkérdőjelezhető.

A „senki sem jár rosszabbul az adórendszer hatása miatt” című politikai érvet a négy számtani alapművelettel tisztában levő szakemberek nem tekintették az adópolitikai diskurzus részének.

Tévedés volt. Az új paradigma szerint abból a vitathatatlan tényből, hogy azok, akik eddig a lineáris kulcsnál kisebb tényleges adókulccsal adóztak és ezért az új adó miatt kevesebb nettó jövedelemre tesznek szert, nem az következik, hogy az adórendszer hatására valaki is rosszabbul járt. Az adózás miatt kieső jövedelmet ugyanis magasabb jövedelemmel kell ellentételezni. Az adóváltozás hatását jövedelemtöbblettel egyedileg kompenzálni – valljuk be – valóban nem szabványos gondolkodásra vall. Ez a meggondolás persze kicsit (?) rontja az adócsökkentés melletti érveket, hiszen ilyen alapon egy 30 százalékos kulcsot is be lehetne vezetni, csak megfelelő utólagos bérkompenzációt kell hozzárendelni.

Függetlenül attól, hogy a kormánynak van-e lehetősége a személyenkénti béremelést kikényszeríteni (figyelem, csak a személyre szóló kompenzáció oldhatja fel az ellentmondást, ahol a munkavállalónak minden paraméterét – induló bruttó bére, pótlékok, gyermek szám, teljesítmény változás stb. – számításba kell venni) a hatalom „nem kötelező” kívánságainak is nehéz ellenállni. Egyrészt az állami szférában megvalósított kompenzáció a bérverseny oldaláról jelent nyomást, másrészt az elvárt magatartás elmulasztásának számtalan hátránya lehet, amire – még csak nem is burkolt formában – már történt is kormányzati utalás.

A kompenzációs béremelésnek azonban a már eddig is jelzett hátrányokon túl (torzul az erőforrás felhasználás ára, csökken a teljesítmény érdekeltség, stb.) gazdaságpolitikai hatásai is vannak.

Az előrehozott béremelés összességében magasabb bérkiáramlást eredményezhet. Ez pedig egy olyan környezetben, ahol az élelmiszerárak globális méretekben megugrottak, és ahol az energiahordozók költségei kiszámíthatatlanul ugyan, de rendületlenül emelkedni látszanak, az infláció felgyorsulásának veszélyét vetítik előre.

A gond azonban nem a nettó bérek növekedésében van – azok is magasabbak lehetnek ugyan a várakozásoknál – hanem az élőmunka költségek emelkedésében. Ahhoz ugyanis, hogy a nettó bérek ne csökkenjenek, nemcsak a bruttó béreket (tehát a nettó béremelkedés, továbbá a munkavállaló által fizetendő közterhek, mint például a 0,5 százalékponttal magasabb nyugdíjjárulék, és a személyi jövedelemadó) kell kifizetni, hanem ennek a munkáltatóra eső terheit is. Így ha egy gyermektelen dolgozónak 700 forint havi nettó bérkompenzációt kell adni, akkor a munkáltatónak közel a dupláját mintegy 1300 forintot kell elszámolnia költségként.  Ez a költségoldalról nem fogja hűteni az inflációs várakozásokat.

Ugyanakkor persze a magasabb infláció a költségvetés pozícióját javítja. A magasabb árakhoz kapcsolódó forgalmi adók magasabb adóbevételt eredményeznek. Sőt a kompenzáció kikényszerítése azonnali bevételeket jelent, hiszen a nettó bérnövekedés és a vállalati költség különbözete költségvetési bevétel. Az inflációval azonban nem jó játszani. Ha a magasabb árszínvonal növekedéssel csökkentjük a költségvetés folyó deficitjét, azzal egy maastrichti követelményt egy másik rovására teljesítünk. Ráadásul ennek a rövidtávon is kétséges eredménynek már középtávon is beláthatatlan következményei lehetnek. Számomra nagy kérdés, hogy egy minimum átgondolatlan adóelképzelés utólagos igazolása megéri-e ezt a kockázatot.

]]> http://prudentman.blog.vg.hu/2011/03/10/perverz-redisztribucio-%e2%80%93-a-16-szazalekos-adokulcsrol/feed/ 7 http://prudentman.blog.vg.hu/2011/02/09/kettos-beszed-a-gazdasagrol/ http://prudentman.blog.vg.hu/2011/02/09/kettos-beszed-a-gazdasagrol/#comments Wed, 09 Feb 2011 10:08:16 +0000 Farkas István közgazdász http://prudentman.blog.vg.hu/?p=195

Az elmúlt hónapokban a magyar gazdaságról homlokegyenest eltérő vélemények jelentek meg a nyilvánosság előtt. Természetesen nem a belpolitika által vezérelt „szakértői” véleményekre, vagy a csak fehér vagy a csak fekete álláspontokra gondolok, hanem például a hitelminősítők bóvli közeli besorolásaira, vagy az IMF legutóbbi értékelő anyagának a kockázatok jelentőségét hangsúlyozó érveléseire. Ezzel szemben az utóbbi időszakban a forint árfolyama az euróval szemben 270 alá erősödött, a BUX index 2300 pont felett járt, az állampapírok hozamai pedig inkább mérséklődtek, semmint nőttek.

A két álláspont persze csak látszólagosan különbözik, hiszen az egyik jellemzően a rövid távú, míg a másik a hosszú távú kilátásokat (azaz a fenntarthatóságot) tekinti értékelése alapjának.

Ha a két szempont ilyen drasztikusan eltér egymástól, és ha abban a rövidtávú szemléletű megítélés kiugróan pozitív, indokolt nagyon óvatosnak lenni. Ez utóbbi a befektetők rövid lejáratú döntéseikhez gyors, gyorsan romló érveket használnak.  Jellemzően ilyeneket: a Parlament 3 százalék alatti hiánnyal fogadta el a költségvetést, februárban reformprogramot hirdetnek, a nyugdíjpénztári vagyon csökkenti az államadósságot, tehát most érdemes forint eszközöket venni. Csakhogy ugyanezek a befektetők az első negatív jelre (ha például bármilyen tény arra utal, hogy az előbbi hírek nem, vagy nem teljesen bizonyulnak valósnak) új, rövid lejáratú érveket kapnak az eladáshoz.

Ilyen helyzetben a gazdaságpolitikának egyértelműnek kell lennie, azaz úgy szükséges a kormányzati intézkedéseket végiggondolni, megjeleníteni és végrehajtani, hogy az egyszerre győzze meg a hosszútávú elemzőket azok valóságosságáról, és ne adjanak a hirtelen változásokkal okot a rövidtávú befektetők gyors visszavonulására. Ebben van azonban a jelenlegi gazdaságpolitika legnagyobb hiányossága: szinte minden döntéshez, elképzeléshez rendelődik egy, azt ellenpontozó, vagy legalábbis megkérdőjelező állítás. A teljesség igénye nélkül néhány, az utóbbi idők terméséből:

• A költségvetési törvényt 2010. december 23-án fogadta el az Országgyűlés, mindenki számára pozitív jelzésként 3 százaléknál kisebb GDP arányos hiánnyal. Ehhez volt szükséges a drasztikus különadók bevezetése, a magán-nyugdíjpénztári vagyonok konfiskálása. Nem telik el azonban két hónap és a nemzetgazdasági miniszter 250 milliárdos (a GDP arányában közel 1 százalékos) költségvetési zárolásra („alapra”) tesz javaslatot.
• A kormány megnyugtatólag kijelenti, hogy nincs szándékában az inflációs cél (3 százalék) emelése. Majd ezzel egyidőben kívánatosnak tartana egy publikus vitát arról, hogy mi legyen a jegybank szerepe, azaz, hogy az inflációkövető jegybanki politika megtartása indokolt-e.
• Csökkentjük a deficitet és az adósságrátát, erősíteni akarjuk az eurót, de az euró bevezetése nem cél. Az realitás, hogy 2020-ig nem valószínű, hogy eleget tudunk tenni a feltételeknek, de ez nem azonos azzal, hogy ne törekedjünk a feltételek mihamarabbi teljesítésére.
• Végezetül hogy hű maradjak magamhoz, egy intézményi ellentmondás: a pénzügyi felügyeletnek jogosítványa, lehetősége és kötelezettsége van a pénztárak ellenőrzésére, a vagyonkezelési tevékenység ellenőrzésére, ezért a PSZÁF függetlenségét megerősítik 2011. január elsején. Majd két hónapra rá a kormány közvetlen és beszámolhatatlan ellenőrzési szervét, a KEHI-t kívánják megbízni a pénztárvagyon ellenőrzésével, aminek erre se embere, se információja, se speciális ismerete nincs.

A formál-logika szerint, ha van két egymásnak ellentmondó állítás, akkor ki-ki saját döntése szerint válogathat közülük, hogy melyiket fogadja el. A gazdaságpolitikában azonban ez így nem működik. Az egymásnak ellentmondó állítások lényegében azt az üzentet közvetítik: jelenleg nincs a kormánynak következetes, egyértelmű gazdaságpolitikai elképzelése, ezért aztán marad a kettős beszéd és az állandósuló következetlenség.

]]> http://prudentman.blog.vg.hu/2011/02/09/kettos-beszed-a-gazdasagrol/feed/ 0 http://prudentman.blog.vg.hu/2011/01/11/a-nyugdijugy-kovetkezmenyei/ http://prudentman.blog.vg.hu/2011/01/11/a-nyugdijugy-kovetkezmenyei/#comments Mon, 10 Jan 2011 23:05:19 +0000 Farkas István közgazdász http://prudentman.blog.vg.hu/?p=188 Az előző bejegyzésemben feltett kérdések legfontosabbikára nemrégiben már választ kaptunk. 2011. március elsejétől a magyar nyugdíjrendszer két elemből áll majd: a felosztó-kirovó állami társadalombiztosításból, ahol a nyugdíjasok az adott évi befizetésekből kapják meg a nyugdíjukat (annyit és úgy, ahogy éppen abban az évben az akkori kormány meghatározza), hiszen ha a befizetések összege elmarad az ígérvényektől, akkor azt a költségvetésből nem lehet pótolni. Másrészt önkéntes alapon minden állampolgár gondoskodhat saját időskoráról úgy, hogy saját jövedelméből, különböző konstrukciókban (önkéntes pénztár, NYESZ, bankbetét stb.) félretesz. A megcsonkított magánnyugdíjpénztárak olyan önkéntes pénztárakká válnak, ahol a tagok a 10 százalékos nyugdíjjárulék felhalmozásának lehetőségért lemondanak a társadalombiztosítási nyugdíjról. Az is világos: nem érdemes a kérdéssel, mint nyugdíj üggyel foglalkozni, hiszen az „új” nyugdíjrendszernek még az alapvető elemeiről sincs semmilyen elképzelés.

Maradjunk tehát annál, hogy a döntés a nyugdíjpénztárakban felhalmozódott vagyonok elvonásáról szól. A törvényt ugyan a szigorú határidőkkel elfogadták, azonban alapvető technikai kérdések tisztázatlanok, és az idő vészesen fogy. Tegyük túl most ezeken magunkat és lépjük át elegánsan azt a kérdést is, hogy lehet e egy 12 év alatt felgyűlt vagyonnal egy adott évi költségvetést javítani és néhány általános következményre koncentráljunk.

A belföldi megtakarításokra gyakorolt hatás

Ebből a szempontból a legrombolóbb a nyugdíjakkal kapcsolatos immár hónapok óta tartó kaotikus helyzet, ami a megtakarításokkal szemben általában növeli az ellenérzéseket. Aki ugyanis tőkepiaci termékekbe fektet, az „eltőzsdézi” a vagyont, aki befektetési alapokba helyezi a pénzt, abban a kormányzati kommunikáció elülteti azt a kételyt, hogy ott „nem megfelelően kezelik a pénzét”, a bankokat meg már eddig is a gyanúsak listáján szerepeltették. Nehéz elképzelni, hogy ezek után a belföldi megtakarítások érdemi forrásokat biztosítanak majd a gazdaság fejlődéséhez. Nem lehet érvelni azzal, hogy az utolsó negyedévekben a háztartások nettó finanszírozási képessége – azaz a kötelezettségek és követelések egyenlege – javult. Ez ugyanis részben a hitelállományok csökkenésének és el nem hanyagolható módon éppen a nyugdíjpénztári vagyonok növekedésének volt köszönhető.

A sokszor idézett tudatos pénzügyi fogyasztó (a polgár), aki a folyó jövedelmeinek felhasználása során a jelen és a jövőbeni fogyasztásának összhangjára törekedve megtakarít, most zavarban van. Az eddigiekben használt pénzügyi eszközöktől elriasztják, ráadásul azt sulykolják, hogy bízza magát a kormányra, majd az biztosítja számára időskorában a nyugdíjat, kár esetén a kárpótlást kap, elengedik a hiteltörlesztését. Amúgy is, ha a megtakarítások felélése a biztonság feltétele, miért pont a magánszemélyektől várnánk el a távlatos gondolkodást?

Zavarát csak fokozza, hogy azok a kategóriák, amelyeket idáig érteni vélt (például hogy a magán-nyugdíjpénztárak befizetésekkel meghatározott rendszerek, ahol a felgyűlt vagyon értéke lesz az alapja a későbbi kifizetéseknek), a hivatalos állami dokumentumokban keveredni kezdenek. Az világos volt, hogy a nyugdíjpénztári  rendszerben fontos, hogy a felhalmozott vagyona megőrizze a reálértékét. Most azonban azt olvassa, hogy a társadalombiztosításban (ami – eddig úgy tudta – a kifizetésekkel meghatározott rendszer, azaz, a jogosultaknak a járulékfizetés ténye és nem a nagysága alapján jár a nyugdíj) a befizetések reálértékét fogják biztosítani.  Ha számol, akkor rádöbben, hogy a befizetett 10 százalékának a reálértéke bizony nem azonos a kifizetéssel meghatározott, felosztó kirovó rendszerben várt nyugdíjával. De hát nyilván nem így lesz, hiszen majd gondoskodnak róla, tehát jobb, ha a megtakarítások mellett a pénzügyi tudás megszerzéséről is lemond.

Nagy vesztes a költségvetés

Minden elemző azzal számol, hogy a nyugdíjpénztári vagyon becsatornázása a költségvetésbe jelentős többletet eredményez majd. A költségvetési javaslat a Nyugdíjbiztosítási Alap az Államháztartás helyzetét kiegyensúlyozó alapból (feltehetően ez a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alap) 450 821,9 millió forint bevétellel számol. Nagy kérdés azonban, hogy ez az összeg mikortól áll a költségvetés rendelkezésére.

A nyugdíjfolyósítók a beérkezett nyilatkozatokat legkésőbb 2011. március 1-jéig elküldik a pénztáraknak, amelyeknek 45 nap áll majd rendelkezésre, hogy a visszalépők számát meghatározzák. Ha a pénztárak ezt a feladványt 30 nap alatt teljesítik és ezzel egy időben a pénztári vagyonokat is átadják az Alapnak akkor 2011. április 1-én az államháztartás vagyona 3047 milliárd forinttal nő. ( A legutolsó – 2010. szeptember 30. – hivatalos PSZÁF információ szerint ennyi volt a magán-nyugdíjpénztári vagyon piaci értéke). Ettől azonban a folyó költségvetésben még nem változik semmi.

Az államháztartás adóssága – a saját portfolióban lévő állampapírok és a kibocsátott állampapírok különbsége lesz – azaz a csökkentett mértékű adósságra kell csak kamatot ténylegesen fizetni. Ez a kamatmegtakarítás – miután nem tudjuk pontosan, hogy milyen portfólió kerül vissza, annak milyen kamatfizetési periódusai vannak és mekkora a nominális kamat – durván becsülhető csak. Tegyük fel, hogy a visszakerülő magyar állampapír állomány (1475,8 milliárd forint) éves kamata eléri a 100 milliárd forintot. Ha a kamatfizetés negyedévenként egyenletes, akkor a második negyedévtől 25 milliárd forint kamatmegtakarítással számolhat negyedévente a folyó költségvetés. Ez akkor van így ha minden pénztártag átlép. Ha nem minden pénztártag lép vissza, hanem a számításoknak megfelelően a nyugdíjhoz közelebb álló, jellemzően magasabb jövedelműek maradnak tagok, akkor az állampapír állomány csökkenése kisebb (ezekben az esetekben az átlagos vagyon nagyobb, mint 1 millió forint, és a portfolió besorolás szerint az főképp állampapírban van). Ha a tagok 5 százaléka maradna (azaz 150 000 fő) ez akár harmadával is csökkenthetné az átvett állampapír állományt és ezzel a kamatmegtakarítást.

A portfolió nagyobbik hányadát azonban értékesíteni kell, hogy abból bevétel legyen.

Feltéve persze, hogy április elsején már minden feltétel adott (például a pénztárak KELER-nél vezetet számláját megterhelték és az Alap KELER-nél vezetett számláját jóváírták az átvett tőzsdei termékekkel ISIN kód és darabszám szerint) és csak az Alap Irányító Testületének döntésétől függ, hogy milyen ütemben kezdődik meg az értékesítés.

A vagyon értékesítése  egy olyan piacon, ahol a napi forgalom ennek az összegnek csak a töredéke, vagy csak nagyon leértékelve (és akkor a bevétel jóval kisebb lesz) vagy csak nagyon lassan (és akkor az értékesítésig terjedő időszakban a remélt bevételt meg kell előlegezni) képzelhető el.

Ráadásul, a tőkepiac likviditása jelentősen csökken, és az eladói piac egy kisebb kereslettel találkozva kisebb árakat eredményez. Ez egyfelől növeli az új állampapír kibocsátások terhét, másfelől mérsékli az eladásokból befolyó bevétel nagyságát.  A bevétel nagyságát természetesen csökkentik azok a költségek is, amelyek az eladáshoz (tőzsdei, elszámolási költségek) kapcsolódnak. Az ÁKK feladatainak bővítése (értékpapír számlák átvétele, nyilvántartása kezelése, a nem állampapír eszközök értékesítése) sem lehetséges jelentős informatikai és személyi ráfordítások nélkül. (Az elfogadott törvény szerint ugyan ezt az ÁKK-nak saját forrásai terhére kellene biztosítani, de borítékolható, hogy ha más költségvetési bevételekkel nem számol, a 900 millió forintos kiadással rendelkező Zrt. erre nem lesz képes).

Ámde még maga a folyamat sem ilyen egyszerű. Az elképzelések szerint a reálhozamokat az államhoz visszatérő tagoknak a nyugdíjpénztáraknak kell kifizetniük. Tudjuk, hogy a felhalmozási időszakban a reálhozam nem készpénzben, hanem az értékelési különbözetben jelenik meg. Ahhoz, hogy ebből kifizetés történjen, az eszközöket értékesíteni kell. Ha ez megtörténik, a pénztáraknak nem lesz módjuk jó árakra, kedvező piaci feltételekre várni, hanem mindenáron pénzzé kell tenni a nyugdíjpénztári vagyon egy részét (Ügyelve arra, hogy az értékesítésre szánt vagyonelemek arányukban kövessék a tagok portfolió összetételét). Mivel a reálhozamot egy meghatározott fordulónapra számolják ki, az értékesítés során bizonyos, hogy a valóságos értékkülönbözet változni fog. Tekintettel arra, hogy minden érv arra utal, hogy az árak nem nőni, hanem csökkenni fognak, a kiszámolt reálértékeknek megfelelő kifizetés mellett a maradók vagyona – már az új árakkal számolva – csökken majd (és persze csökken a költségvetésnek átadott vagyon tömege és értéke is.)

Nem lennék meglepve, ha ezt a pénztárak nem vállalnák. Nyilván nem kívánnak olyan helyzetbe kerülni, hogy az eddigi bűnlajstromuk még a vagyonvesztéssel is gyarapodjon. Ha a durva becslések szerint mintegy 30 milliárd forintnyi reálhozam kifizetést a pénztári portfóliókban lévő készpénzből, számlakövetelésből (ezek nagyságrendje mintegy 70 milliárd forint) teljesítik, akkor nem kell a portfólió többi eleméhez nyúlni. Így azonban megsértik a jelenleg még érvényes szabályokat és megbontják az eszköz összetételt. Így „csak” 30 milliárddal kevesebb kerül a költségvetésbe.

Külföldi befektetők

Az előbbi borúlátó forgatókönyv egy esetben nem valósulna meg: ha a magyar tőkepiacon jelentős külföldi kereslet jelenne meg, megtartva, esetleg növelve az eszközök árát, és biztosítva a nagyobb likviditást.

A jelenlegi folyamatok (a rosszabb hitelminősítés, a nagy CDS felárak, a magyar gazdaággal szembeni fenntartások) ezt ugyan nem valószínűsítik, de ettől még a folyamatok megváltozhatnak.

Az elmúlt időszak azonban a külföldi befektetők számára a legfontosabb ponton okozott kellemetlen meglepetést. A piac átláthatósága csökkent drámai módon.  A jogszabályok rajtaütésszerű, esetenként visszamenőleges változtatása, az intézményi garanciák csökkenése bizonyára nem kedvez a befektetői étvágynak. A transzparencia hiánya azonban nem csak a jogi feltételekre, a gazdaságpolitikai döntésekre, hanem a nagy hangzavarban kissé háttérbe szorult intézményi változásokra is vonatkozik.

A pénzügyi közvetítők piacán megjelennek olyan szereplők, amelyek versenytársaikhoz képest eltérő feltételekkel kínálhatják termékeiket.

Az MFB jogosítványainak kiterjesztése – a klasszikus fejlesztési banki funkciók mellett a sajátos kereskedelmi banki feladatok prudenciális szabályokon túllépő delegálása ilyen elemnek tekinthető.

Az ÁKK az eddigi vagyonkezelők helyébe lép, anélkül, hogy mindazokat a feltételeket (rendszer követelmények, összeférhetetlenségi szabályok, garanciális szabályok stb.) alkalmaznia kellene, amelyek a szigorúan szabályozott versenytársakra kötelezőek. Ez nyilván nem erősíti a tőkepiaci átláthatóságot, ami a külföldi befektetők számára a piac vonzerejét jelentik.

]]> http://prudentman.blog.vg.hu/2011/01/11/a-nyugdijugy-kovetkezmenyei/feed/ 0 http://prudentman.blog.vg.hu/2010/11/27/tiz-egyszeru-kerdes/ http://prudentman.blog.vg.hu/2010/11/27/tiz-egyszeru-kerdes/#comments Sat, 27 Nov 2010 12:19:09 +0000 Farkas István közgazdász http://prudentman.blog.vg.hu/?p=180 A nyugdíjrendszerek módosítása általában hosszú előkészítő munkát igényel és hatásukat 30-50 év távlatában szokás megítélni, részletes modellszerű számításokkal alátámasztva.  A mostani – alapvető rendszerbeli változásokat jelző – módosítások előkészítésére és bevezetésére mindösszesen alig 120 nap adatott meg.

Ezek a törvények minden jel szerint rövidesen meg fognak születni. Vitára, érdemi eszmecserére se hely, se idő nem lesz. Ezért kerüljük most el azokat az elméleti kérdéseket, amelyeket a jelenlegi bejelentések alapján fel kellene tenni. Például: mi a különbség a pénztártagok tulajdona és a vagyonkezelők munkája között, vagy, hogy milyen alkotmányos kritériumoknak kell(ene) megfelelni egy ilyen döntésnek. Ne tegyük most fel azt a kérdést sem, hogy 3-4 év múlva, amikor a jelenlegi nyugdíjpénztári vagyon elfogy, és a nyugdíjfizetési kötelezettség nem csökken (ha csakugyan úgy lesz) miből fogjuk kiegészíteni a TB hiányát?  Vagy mi lesz akkor, ha – feltételezve, hogy az államadósság csökkentésére is jut belőle – a kisebb államadósság ellenére a bizonytalanság növekedése miatt a finanszírozás költségei megnőnek?

Inkább maradjunk két lábbal a földön, és legyünk nagyon gyakorlatiasak. Számoljunk.

1.    Ha a TB alap hiánya 2010. évi költségvetési előirányzat szerint 694 milliárd forint volt és ebből az elvont havi 30 milliárd forintos magánnyugdíjpénztári tagdíj csak 360 milliárdot fed le, akkor mitől olyan biztos, hogy az állami nyugdíj hosszú távon fedezetet nyújt az időskori ellátásokra?

2.    A TB rendszerbe a befizetők (munkáltatók és munkavállalók) adott évi járulékalapjuk megfelelő százalékát nominálértéken fizetik be. Miért kellene a magánnyugdíjpénztári felhalmozott befizetéseket reálértéken figyelembe venni? Ha nem lett volna magánnyugdíjpénztári rendszer, akkor ezek a pénzek nem nominálisan kerültek volna-e az adott évben a TB-be, ahol – mivel nem tőkefedezeti, hanem felosztó kirovó rendszerről van szó – azonnal el is költődtek volna. Értékük tehát mitől lett volna nagyobb?

3.    Ha mostantól kezdve a munkáltatói járulék adó, akkor az egyéni számlák csak a munkavállalói befizetéseket (a 10 százalékot) tartalmazhatják. Ebből hogyan lehet a várományokat előre jelezni?

4.    Az egyéni számla rendszer csak a magánnyugdíjpénztárból átvitt vagyonelemekre vagy a befizetésekre is vonatkozik? Mi lesz a sorsa a korábbi években befizetett munkáltatói befizetéseknek? Ezek nem részei az egyéni számlának?

5.    Ha valóban csak a 10 százalék kerül az egyéni számlára és a nyugdíj majd annyi lesz amennyi, akkor ez miért jobb a magánnyugdíj rendszernél, ahol ugyanezt a 10 százalékot legalább vagyon formájában (azaz értéknövekedési lehetőséggel együtt) látja a befizető?

6.    Ha a magánnyugdíjpénztárakban felgyűlt vagyont folyó kifizetésekre és adósságcsökkentésre fordítják, akkor pontosan mit is örökölhetnek a házastársak?

7.    A nyugdíjpénztárak portfoliójában több mint 300 milliárd értékű hazai részvény van. 2011. február elsejétől a magyar tőzsdei társaságokban az állami tulajdon ennyivel megnő? A Budapesti Értéktőzsdén szereplő társaságokban tehát a magyar állam tulajdoni aránya (az október végi kapitalizációt figyelembe véve) átlagosan meg fogja haladni az 5 százalékot?

8.    A TB alapok működési költségeire előirányzott mintegy 32 milliárd forintos összeg (ami 1 milliárddal kisebb, mint a 2010-es előirányzat) hogyan fog fedezetet nyújtani egy vadonatúj, egyéni számlavezetési rendszer kiépítésére és működtetésére?

9.    A magánnyugdíjpénztárak közel 70 milliárdos követeléssel rendelkeznek a magyar bankrendszerrel szemben. Mi lesz ezeknek a sorsa? A költségvetésnek nem lehetnek kereskedelmi banki számlái, ezeket tehát ki kell vonni a pénzintézeti közvetítésből?

10.    Aprópénz ugyan a többihez képest, de mi lesz a sorsa a Pénztárak Garancia Alapjában lévő mintegy 8 milliárd forintnak?

A további kérdéseket még lehetne sorolni, ezért sorozatunkat rövidesen folytatjuk. Addig is azok között, akik legalább ezekre a kérdésekre megalapozott választ adnak, egy 2015. évre szóló, egy havi átlagnyugdíjat sorsolunk ki.

Az előbbiek kapcsán két logikai bukfencre, más szóval kockázatra hívnám fel a figyelmet.

Az első gazdaságpolitikai jellegű. A költségvetés tervezete azon alapszik, hogy a lakosságnál maradó jelentős jövedelemtöbblet a belső fogyasztás élénkülését, és ezzel a növekedés gyorsulását eredményezi, ami így megteremti a hiány fedezetét. Erre utal például az ÁFA bevételek közel 8  százalékosra tervezett növekedése is.

Az adócsökkentést azonban nem szabad egy, az egyben a belföldi termelésből származó fogyasztás növekedésére fordítódó jövedelemnek tekinteni. Egyrészt azért, mert az adó átrendezés jellege alapvetően a nagyobb jövedelemmel rendelkezők számára jelent előnyt, ahol a fogyasztásbővülés már nem az alapvető élelmiszerek, közszükségleti cikkek iránti keresletet fogja növelni, hanem a magasabb import tartalmú termékek iránti igényt növeli. Ez a magyar termelők számára nem jelent kitörési lehetőséget, de a fizetési mérleget rontja.

Más oldalról, ahogy erre már többen rámutattak, a nagyobb felhasználható jövedelem jelentős része (a drága hitelek államilag is ösztökélt visszafizetésével, vagy biztonsági tartalékok képzésével) a lakossági megtakarításokat fogja növelni. Ez a megtakarítási többlet azonban nem bővíti a pénzügyi közvetítés lehetőségeit, hiszen egyrészt az az államilag is gerjesztett bankellenesség a hitelfelvételi kedvet elapasztotta, másrészt a különadók, a portfóliók romlása miatti többlet jövedelem és tőke igény miatt a közvetítők sem lesznek képesek a hitelezés bővítésére.

Nem igazolható tehát, hogy az alacsonyabb jövedelemadó a megtakarítások növekedése révén többlet forrásokat juttat a gazdaságba, hiszen egyfelől ezeket a költségvetésből hiányzó bevételek finanszírozása felemészti, másfelől ehhez a pénzügyi közvetítő rendszer (jelesül a bankok) pozícióját, nem hogy gyengíteni, hanem erősíteni kellene.

A személyi jövedelemadó progresszivitásának és mértékének csökkentése nem eleme a versenyképes gazdaság kialakításának sem. Az elszámolt bérek és azok közterhei jelentenek költséget a vállalkozásoknak, a már kifizetett költségek kedvezőbb adóztatása nem járul hozzá a vállalati költségek csökkentéséhez, a gazdasági aktivitás növeléséhez. A legversenyképesebb adórendszerre való hivatkozás akkor lenne elfogadható indok, ha azt feltételeznénk, hogy a magas személyi jövedelemadó miatt jelentős migráció indulna el Magyarországról az alacsonyabb adószintű országok felé, és/vagy ezzel a magas adóztatási szintű országokból munkavállalókat lehetne ide csábítani. Ezt az érvet maga a kormányzat sem tartotta elfogadhatónak, amikor például a sokkal mobilabb bankszféra élt vele.

A gazdaságpolitikai szempontból kockázatos lépés ugyanakkor jövedelem- és adópolitikai szempontból még vitathatóbb. Nem csak azért, mert meggyőződésem szerint a jövedelem különbségek növekedése, a szolidaritás aggasztó hiánya éppen, hogy nem az adó linearitását és szintjének csökkentését, hanem a progresszív jelleg fenntartását és erősítését igényelné. Hanem főként azért, mert az adórendszer módosítása nem egységes logika alapján történik, éppen ott épít be progresszív elemeket, ahol elfogadható a linearitás (vállalati adók) és ezzel teljes zavart okoz az adórendszerben.

Hogy a zavar még nagyobb legyen, az adórendszeri változások egyik előnyének azt tekintik, hogy a magasabb jövedelműek nettó keresetének növekedése elkerülhetővé teszi a béremelést ebben a körben, ami költségmegtakarítást jelenthet. Ez a logika azonban oda vezet, hogy rohamléptekkel megyünk a szocialista jövedelempolitika felé. A szocializmusban, az volt a legfőbb érv a személyi jövedelemadózás ellen 1975-ben, hogy azért nincs szükség a személyi jövedelmek különbségek utólagos, adóval való mérséklésére, mert a szocializmusban eleve a nettó keresetek nivelláltak. Az a tétel, hogy nem a bruttó keresetekben kell elismerni a munkaerő árát (ami persze így differenciált), amit aztán utólag kell a fogyasztásban elfogadható mértékűre korlátozni progresszív adóval, hanem a kereseteket kell nivellálni, egyszer már bebizonyította: képes a hatékonyságot alacsony szinten tartani. Talán nem kellene még egyszer lehetőséget adni rá.

Az, hogy a magánnyugdíjpénztárak egyértelmű ellehetetlenülését célzó döntések elegánsak, alkotmányosak, vagy indokoltak-e ma már széles körben vitatott kérdések. Sajnálatos, hogy ebben a vitában kevés figyelmet kapott néhány, megítélésem szerint rendkívül fontos szempont.

Fel sem merül például, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben (ahol  a járulékfizetők befizetései az előző generáció nyugdíját finanszírozzák, ezzel szerezve jogosultságot arra, hogy majd őket is finanszírozza a következő generáció) meg lehetne legalábbis vizsgálni a munkavállalók járulékfizetési plafonjának megszüntetését. A szolidaritás erősítésének hangsúlyozása mellett kevéssé érzem aggályosnak azt a szempontot, hogy a nyugdíjszámítás alapjába nem számító jövedelmek után is kelljen járulékot fizetni.

A magán-nyugdíjpénztári rendszer bevezetésekor az egyik alapvető döntés az volt, hogy a jelenlegi explicitté tett államadóssággal (az a nevezetes havi 30 milliárd forinttal) szemben, ha a rendszer megmaradt (volna), akkor a kötelező tagsággal rendelkező nyugdíjasok számára a felosztó kirovó rendszerből 25 százalékkal kevesebb nyugdíjat kell folyósítani, ami az akkori állami forrás igényt csökkentette (volna). A demográfiai folyamatokat figyelembe véve ez azért (lett volna) indokolt, mert az 1998-as évet követően a pályakezdők nyugdíjának fedezetét a felosztó kirovó rendszerben 40 év múlva jóval kevesebb aktív dolgozónak kellene finanszírozni, a hiány pedig egyértelműen az állam akkori adósságát növeli majd. Ha rendszer maradt (volna) akkor a folyamatos pótlási igény csökkent (volna) hiszen ha a rendszer beállt (volna) akkor csak olyanok kaptak (volna) a felosztó kirovó rendszerben nyugdíjat, akik 75 százaléknyi járandóságra jogosultak, amit nem kell (ett volna) kiegészíteni. Ezt a generációk közötti egyezséget már a korábbi kormányok is megtörték a visszalépés lehetőségének folyamatos tágításával, ami a rendszer beállását távolabbi időre tolta ki. (Hozzátéve, hogy akár a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos bizalmi szavazásként is értelmezhető, hogy a visszalépésre jogosultak mintegy fele, nem az állami nyugdíjrendszert választotta.) Most azonban a rendszer végleges, és nem is orvosolható sebet kapott.

Ennek az alapvető logikának a megtartása mellett nem vitatható, hogy a rendszer számos indokolt korrekcióra érett. A saját számlákon gyűjtött vagyon (azaz nem elismerendő jog, ígérvény, hanem valós pénz) azonban valós megtakarítói szemlélet lassú kialakulását eredményezhette (volna). Nem azt állítom, hogy a nyugdíjpénztári tag a pénztár tulajdonosaként viselkedik, hanem azt, hogy a vagyonát sajátjaként éli meg. A nyugdíjnak ez a része nem a kormányok ajándéka, nem a hatalom szándéka alapján alakul. Ez (volt) az egyik legnagyobb vonzerő. És persze ez az autonómia az egyik oka a nyugdíjpénztárak elleni támadásoknak is. A bejelentés, amely szerint az állami nyugdíj képes csak biztonságot adni a legárulkodóbb jelzése a paternalizmus fenntartási szándéknak. A magáról – és az örökösödés miatt – a családjáról gondoskodó polgár helyett, a megoldásokat kizárólag az államtól váró magatartás válik mintává.

A magánnyugdíj rendszerhez számos tévhit, és néha szándékos illúziókeltés is társult. Nyilván nem állítható, hogy ez a nyugdíj rész biztosan jobb eredményeket ér el. Ámbár érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt 12 évben a befizetett tagdíjak összegénél magasabb a pénztárak vagyona, tehát a rendszer nem hogy nem csökkentette a nominális megtakarításokat, hanem növelte azokat. Még a miniszteri beszéd is azzal érvelt, hogy „mindössze” 0,75 %-os reálhozamot értek el a pénztárak, ami azonban azt jelenti, hogy az árszínvonal emelkedésen felül értek el hozamot a megtakarítások. (A felosztó-kirovó rendszer a nyugdíjak reálértékének a megtartását tekinti célnak).

Az igazi gond azonban a pénzügyi rendszer egészét érintő negatív hatás. Ha egy pillanatra komolyan vesszük, hogy az állam csak „kölcsön veszi” a 14 havi tagdíjbefizetéseket, akkor ez egy burkolt eladósodás, hiszen 2011 után nem csak az abban az évben esedékes kiegészítéseket kell a költségvetésnek állnia, hanem vissza kell fizetni a kölcsönvett 420 milliárd forintot is. Ezek, együtt a kifutó válságadók (bank, energia szektor, telekom, kereskedelem) akkor majd hiányzó összegével több, mint 1000 milliárd forinttal fogják rontani a költségvetés egyenlegét.

Mindezek mellett a pénzügyi közvetítő rendszer egészében megrendülhet – ha már meg nem rendült eddig – a bizalom. A bankellenes hangulatban az egyéni megtakarításokhoz való egyoldalú hozzányúlás alapvetően negatív hatású. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a meg nem kapott tagdíjak hiányozni fognak a bankok forrásaiból (nem csak a bankbetétben tartott likvid rész, hanem a befektetési alapok betétben tartott része is). A megtakarítások lassulása a hitelezés gyorsításának és így a remélt gazdasági növekedésnek a korlátját jelenti. Így még reménytelenebbnek tűnik, hogy a most ilyen módon kölcsönvett pénzeket majd a gazdaság növekedésével pótoljuk vissza.

A feladat nem tűnik lehetetlennek. Az elmúlt évtizedekben a magyar gazdaság képes volt a belföldi megtakarításokból (a magyar megtakarítók, azaz közvetlenül a lakosság illetve a kollektív megtakarítási formák, mint például a nyugdíjpénztárak, befektetési alapok, biztosítók, valamint a magyarországi bankok összegyűjtött forrásainak egy része) az állam forrásigényének egy részét fedezni, míg a finanszírozás másik fele a nemzetközi tőkepiacokról és kismértékben a pénzpiacokról történt.

A forrásbevonás jövőbeli realitását azonban több tényező befolyásolhatja.

Az egyik a források rendelkezésre állása. A belföldi megtakarítások nagyságát a fogyasztás bővülésére alapozó elképzelések csökkenthetik (ha egy pillanatig el is hisszük, hogy ezzel a növekedést lehet élénkíteni és nem elsősorban az import növekedését érjük el, akkor is nyilvánvaló, hogy a matériákban felhalmozódó jövedelem korlátozza a pénzügyi eszközök vásárlását). A nyugdíjpénztárak körül kialakult légkör, és általában a pénzügyi befektetések, a „spekuláció” ellenes közhangulat sem tesz jót a belső állampapír vásárlási kedvnek.(Csak zárójelben: a megtakarítás mindig spekuláció; a jelenlegi biztos fogyasztás elhalasztása egy jövőbeni, remélhetőleg nagyobb fogyasztás érdekében.)

Ráadásul a nemzetközi piacokon is új jelenségekkel kell számolni. Egyfelől erőteljesen megnőtt a nemzetközi pénz-és tőkepiacokon a kereslet. A válság következményeként az állami adósságok megnövekedtek, ezek folyamatos megújítása a befektetők számára nagyobb választási lehetőséget biztosít. A válság következménye az is, hogy a pénzügyi szektor jelentősen lecsökkent aktivitása nem teszi lehetővé, hogy a magánkihelyezésekből állami eszközökké transzformált mérlegtételek gyorsan mérséklődjenek. Mindezek mellett az új banki szabályozás (BASEL III.) a következő években csak Európában több százmilliárd eurós tőkeemelést követel majd meg a pénzintézetektől, ezzel egy új versenytársat kapnak a tőkepiaci forrásokért küzdő szuverén adósok.

Ebből adódik a második szempont, a finanszírozás ára. A forrásokért folyó verseny nem segít a finanszírozás költségeinek csökkentésében, és a kockázatok árazása – például azért mert a kockázatvállaláshoz a pénzpiacokon nagyobb és igen költséges tőkekövetelmény kapcsolódik – pedig erőteljesebb lesz.

Ez pedig elvezet a harmadik szemponthoz, amit mérlegelni kell: a kockázatvállalás korlátozottságához. A nagyobb verseny erre lehetőséget, a likviditás bőség elmúlása pedig okot ad. Nem lehetnek kétségeink, hogy a piaci finanszírozók mindent megtesznek majd annak érdekében, hogy kihelyezéseik biztonságát fokozzák. A belföldi befektetők a forint állampapírok esetében a visszafizetés biztonságát nem vonják ugyan kétségbe, de a piac likviditását (azaz, hogy van-e és milyen mély a másodlagos piac) már nagyon is mérlegelik. A deviza külföldiek esetében azonban a gazdaságpolitikai kockázat meghatározó. A költségvetés nem mérséklődő kiadási többlete miatt fokozódó finanszírozási igény csökkenti a likviditást (a régi papírok tulajdonosai bennragadhatnak korábbi és esetenként leértékelődő papírjaikban) a nem eléggé szigorú és következetes gazdaságpolitika pedig ár, és árfolyam volatilitáshoz vezethet, ami kiszámíthatatlanságot eredményez, ami a befektetések egyik legriasztóbb kockázatához tartozik. Ne legyünk naivak, a piaci finanszírozók ugyanolyan, sőt esetenként brutálisabb lépéseket várnak majd a gazdaságpolitikától, mint a nemzetközi szervezetek. A követelések persze itt nem tárgyalásokon merülnek fel, hanem a piaci tranzakciókban: veszik, vagy nem a magyar papírokat. Ebben az összefüggésben a leginkább meghatározó, hogy a refinanszírozási kockázat hogyan mérsékelhető, azaz, ha valaki ki akar szállni a befektetésből, lesz e akinek azt el tudja adni, vagy, hogy lejáratkor lesz e aki a visszafizetés forrását biztosítani tudja.

Ezért lehet, hogy a magyar gazdaságnak nem lenne szüksége a nemzetközi szervezetek finanszírozására, de ahhoz, hogy ne legyen rá szüksége, a piaci finanszírozók bizony elvárják, hogy legyen egy biztonsági hálójuk.

“Aki békére vágyik, háborúra készül.” (“Qui desiderat pacem, bellum preparat”) – Flavius Vegetius Renatus

A felosztó-kirovó rendszerek sajátossága ugyanis, hogy ha a nyugdíjasok száma nő, akkor az adott évi jövedelemből többet kell átcsoportosítani (az egyszerűség kedvéért tekintsünk most el a jövedelem képződésének, a járadékfizetők számának az alakulásától). Márpedig a nyugdíjasok száma két okból is növekvő, részben a demográfiai helyzet (nálunk például a Ratkó gyerekek most 60 év körüliek), részben pedig a növekvő várható életkor miatt.

Az országok többsége már szembesült, egy jelentős hányaduk (mint például a világgazdaságban kiemelt szerepet játszó Kína) pedig nemsokára kénytelen lesz szembenézni ezzel a feszültséggel.

Erre a problémára az egyik válasz, hogy az adott évi jövedelem átcsoportosítás terhét úgy csökkentsük, hogy korábbi években félretett jövedelmeket használunk fel azaz, a térbeli elosztás (adott évi jövedelem adott évi átcsoportosítása) helyett egy időbeli elosztás (korábbi jövedelmek adott évi elosztása) történik.

Ez a nyugdíjreformot végrehajtó országok jellemzője, ami persze azzal jár, hogy a félretett jövedelem az adott évben hiányzik az átcsoportosításból, de a rendszer beérése után – ami évtizedeket jelent! - a nyugdíj kifizetések egy részét már nem az adott évi jövedelemből, hanem a korábban félretett jövedelemből kell fedezni, akkor tehát az átcsoportosítási igény – azaz az államháztartási hiány – kisebb lesz.

A kilencek javaslata azzal érvel, hogy a magánnyugdíj pénztárakba átirányított tb-járulék rész valójában nem csökkenti az átcsoportosítást, csak a helyét változtatja meg azzal, hogy az államháztartáson kívülre helyezi, ezért ezeket nem kellene a hiányba beszámolni. Az érvelés lényege, hogy ha ezt nem tettük volna – mint ahogy sok ország ezt nem tette meg – akkor ennyivel kisebb lenne a hiány, és ezért valóságosabb lenne az összehasonlítás a többiekkel, ha ezt a korrigált hiánymutatót tekintenénk alapnak. Ez a – pusztán prezentációs jellegűnek tűnő – érv igazán Magyarország számára fontos, hiszen így a 2010-es 3,8 százalékos GDP arányos hiány mintegy 1,5 százalékponttal tűnne kisebbnek, azaz formálisan nem csak hogy már most megfelelnénk a maastrichti feltételeknek, de különösebb erőfeszítések nélkül a jövő évi hiánycélt is teljesítenénk.

Az így lenne tisztességes érv mellett már megjelentek az EU igazságtalanságát, az „erre bennünket kényszerítettek, most meg megbüntetnek érte„ jellegű, a gazdasági függetlenségi harc kategóriájába tartozó indoklások is. Mielőtt azonban belelovalnánk magunkat egy új keresztes háborúba, indokolt lenne megnézni az alapkérdéseket.

A nyugdíjrendszer említett feszültségei (a demográfiai és a várható életkor növekedése miatti többlet igény) természetesen ránk is igaz. Ha ehhez hozzátesszük a sajátos magyar foglalkoztatási szerkezetet (a klasszikus, teljes munkabérrel foglalkoztatottak arányának drámai csökkenését) akkor még inkább. Ez a kettő önmagában is hosszútávon fenntarthatatlanná tenné a rendszert.

Ha nem a nyugdíjreformot választjuk, akkor a másik út, a nyugdíjjogosultsági korhatár növelése (azaz a nyugdíjban töltött idő – a várható életkor mínusz a nyugdíjba lépés kora közötti időszak – növekedésének a mérséklése). A probléma nagyságrendje dinamikája miatt persze a mindkét módszerre, azok kombinációjára van (lenne) szükség.

A két rendszer abból a szempontból hasonló, hogy ha a változáskor már jogosultságot szerzetteket nem bántjuk, akkor a jövendő nyugdíjas generáció viseli a terheket – vagy a nagyobb hiány miatti szűkösség, vagy a nyugdíjkorhatár kitolódása formájában.

A nagy különbség abban van, hogy az első megoldás hosszú beérésű, az első szakaszban csak a hiány nő, az eredmény csak már az új rendszerben nyugdíjat kapó generációk kisebb éves jövedelem átcsoportosítási igényében, az államháztartás akkori javulásában fog látszani. A korhatár jelentős, azonnali emelése már a bevezetésétől kezdődően csökkenti valamelyest a kifizetési igényt, bár nyilvánvalóan a teljes eredmény itt is több év alatt érhető el. A viszonylag csekély azonnali hatás mellett azonban tapasztalhatóan nagyobb politikai feszültségekkel is jár.

A nyugdíjrendszerek ellentmondásainak enyhítése tehát mindenképpen távlatos és generációk közötti kapcsolatokat érintő lépéseket követel. Az EU hezitálása nem csak azért érthető – amire sok elemző utal – hogy nem kíván újabb kiskapukat nyitni a maastrichti kritériumok falán, hanem azért is, mert a prezentációs érv újabb és újabb kívánalmakat is felvethet.

Mivel sem a nyugdíjkorhatár, sem a helyettesítési ráta (azaz a nyugdíj és a keresetek aránya) nem harmonizált, mindenki, például aki később szeretetné a nyugdíjkorhatárt emelni, jogosan érvelhetne azzal, hogy a mostani nagyobb hiány rosszabb képet fest róluk azokkal az országokkal összevetve, ahol például már most is 70 év a korhatár ezért kisebb a nyugdíjszámlájuk.

Erőltetettnek tűnik ez az érvelés? Csak akkor, ha a problémát nem prezentációs kérdésnek tekintjük. Ha a magán nyugdíjrendszer miatti jelenlegi hiányt valóságosan is csökkenteni akarjuk akkor persze igen, hiszen akkor e mögött egy súlyosabb logika húzódik meg. Ha úgy teszünk, mintha nem is kezdtünk volna nyugdíjreformhoz, akkor, nem csak a nyugdíjpénztárakba fizetendő járulékrész növelné az államháztartás bevételeit (miközben a kiadások nem változnának), hanem az eddig felhalmozott jövedelmek is azonnal elkölthetővé válnának (hiszen azoknak már nem lenne jövőbeli terhe). Egy két évig ez maga lenne a Kánaán. Csakhogy az alapvető kérdések megmaradnak. Ezért ez – a prezentációs érveken túlmutató – logika csak akkor lenne elfogadható, ha arra is választ adna, hogy miképpen oldja fel a távlati ellentmondásokat.

Az IMF-EU tárgyalások úgymond “szüneteltetését”, a kormány meglehetősen szokatlan keménykedését itthon sokan a gazdasági függetlenség visszaszerzésének lépéseként üdvözölték. Az értékelés, bár kétségtelenül jól hangzik, alapvetően téves. Tekintsünk most el két – egyébként hallatlanul fontos – ténytől, miszerint:

1. Az IMF nem egy „Róbert bácsi”, hanem kamat ellenében nyújt hitelt. De ettől még nem egy „sima” hitelező. A Nemzetközi Valutaalap az ENSZ 1945-ben létrehozott washingtoni székhelyű – de nem amerikai – szervezete, amely jelenleg 185 tagországot számlál.Tevékenységének három fő pillére a gazdaságpolitikai felügyelet (ennek keretében kerül sor a gazdasági- és pénzügyi folyamatok vizsgálatára, illetve gazdaságpolitikai tanácsadásra), a szakértői segítségnyújtás, illetve a hitelnyújtás. A gazdaságpolitikai felügyelet során a Valutaalap többek között rendszeres párbeszédet folytat tagországaival gazdaságpolitikai konzultáció keretében, és ajánlásokat fogalmaz meg részükre.
2. Az IMF és az EU szembeállítása erősen kérdéses. Az Európai Unió hitele ugyanis az IMF készenléti hiteléhez szorosan kapcsolódik, maga a hitelmegállapodás többször is hivatkozik az IMF megállapodásra.

Viszont tegyünk ehhez most egy harmadik szempontot, nevezetesen, hogy a tárgyalások megrekedése hogyan befolyásolja a magyar közönség pénzügyi intézményekkel kapcsolatos viselkedését. A döntés, és az ahhoz fűzött érvelés logikája ugyanis kiváló példája a súlyosan eladósodott (főként deviza adóssággal küszködő) adósok hozzáállásának megerősítéséhez.

Az állítás, hogy Magyarország az IMF-fel kötött megállapodása októberben lejár, azt a képet erősíti, hogy a hitel visszafizetése nem része a kötelezettségeknek, hiszen a kapcsolat a hitelnyújtás teljesítésével megszűnik. Ez azonban nem igaz: a megállapodás a visszafizetésre 2012-2015-ös periódust határoz meg.

Nem szerencsés annak a közhangulatnak az erősítése, hogy a hitelezők számára a hitel üzlet, ezért aztán a hitel az adósok szempontjából járandóság. A visszafizetés nem szerződési kötelezettség, hanem szándék kérdése, amiről a miniszterelnök úgy fogalmaz: „Erre képesek is leszünk. Lovagias nemzet vagyunk, fizetünk, ha már egyszer hitelt vettünk fel, vissza fogjuk fizetni, úgy ahogy van (…)”.

A hitelekkel kapcsolatos ellentmondásos gondolatokat jól tükrözi, hogy kárhoztatjuk (néha nem alaptalanul) a bankokat azért, mert nem hívták fel az adósok figyelmét a hitelvisszafizetés kockázataira, nem kötöttek ki olyan feltételeket (például az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges jövedelem meglétét), amelyek biztosították volna a rossz időkben is, hogy ne kerüljenek drámai helyzetbe. Ugyanígy hangzik el azonban az is, hogy a hitelezőnek egyetlen joga van: várni, hogy az adós törlesszen. Ezt erősíti az IMF tárgyalások felfüggesztésének indoklása: „az IMF-nek azonban nem engedjük meg, hogy egy velünk kötött szerződésen túlterjeszkedjenek. A hiányt tartjuk majd, innentől kezdve pedig a mi dolgunk, hogy a szerződés feltételeit milyen módon teljesítsük. „

Az tehát, hogy a hitelező úgy látja, hogy az egyszeri bevételek (például a bankadó) mellett nem biztosítható a későbbi visszafizetés, mert éppenséggel csökkentheti a növekedést, vagy, mert kifutása után mással kellene azt pótolni, túlterjeszkedés.

Nagy baj, ha a hitelezők visszaélnek a helyzetükkel, és az adósokat a szerződéses feltételek egyoldalú változtatásával rosszabb helyzetbe hozzák. Ez ellen fellépni nem csak jogos, hanem a szerződések komolyságának, a kapcsolatok kiszámíthatóságának igénye miatt alapvető gazdasági érdek is.

Ez azonban nem vezethet oda, hogy a szerződéseket a másik oldalról elkezdjük relativizálni. Elég nagy gond, hogy ma Magyarországon a hitelt felvett adósok egy része nem képes törleszteni. A magyar kormány saját példájával sajnos azt erősíti, hogy azok, akik képesek lennének, azoknak sem kell mindenáron törleszteni. Hiszen a visszafizetés lovagiassági ügy, a hitelező pedig nem szerződéses partner, hanem megzabolázandó ellenfél. Ez azonban nem „szabadságharc”, hanem végeredményben kibújás egy szerződéses kötelem alól.