Hallgatom a miniszterelnök büszkeségtől elfúló hangját, hogy megvettük az oroszoktól a MOL  21,2 százalékát, és ezzel „nemzetstratégiai szempontból egyik legjelentősebb és közép-európai szinten is meghatározó nagyvállalatunkat most sikerült biztonságba helyeznünk”. Ha eltekintünk a magánnyugdíjpénztári tranzakció óta vészt jóslóan hangzó biztonságba helyezés fordulattól, akkor is számos, megválaszolandó kérdés merül fel.  (Ezek között most nem szerepel az a meglehetősen együgyű ellenzéki kérdés, hogy miért nagyobb a jelenlegi piaci ár annál, mint amit az OMV kapott két évvel ezelőtt?)

Olvasson még »

A 16 százalékos lineáris személyi jövedelemadót sokan dicsérték vagy támadták. Támogatói érveltek azzal, hogy a kisebb adóterhek bővítik a fogyasztást és ezzel a növekedést szolgálják, a lineáris adókulcs nagyobb teljesítményre ösztönöz, csökkenti a feketegazdaság előnyét, és hogy mindezek ellensúlyozzák a költségvetési bevételek kiesését. Mások – nem tagadom, magam ezek közé tartozom – ezzel szemben azt állították, hogy a jövedelemtöbblet a magasabb jövedelműek esetében import többletet indukál, nem járul hozzá a versenyképességhez és a növekedéshez, hiszen a vállalkozások költségeit nem mérsékli, és a jövedelem elosztás irányának megfordítása (perverz redisztribúció, a szegényektől a tehetősebbek javára) társadalompolitikai szempontból enyhén szólva is megkérdőjelezhető.

Olvasson még »

Az elmúlt hónapokban a magyar gazdaságról homlokegyenest eltérő vélemények jelentek meg a nyilvánosság előtt. Természetesen nem a belpolitika által vezérelt „szakértői” véleményekre, vagy a csak fehér vagy a csak fekete álláspontokra gondolok, hanem például a hitelminősítők bóvli közeli besorolásaira, vagy az IMF legutóbbi értékelő anyagának a kockázatok jelentőségét hangsúlyozó érveléseire. Ezzel szemben az utóbbi időszakban a forint árfolyama az euróval szemben 270 alá erősödött, a BUX index 2300 pont felett járt, az állampapírok hozamai pedig inkább mérséklődtek, semmint nőttek.

A két álláspont persze csak látszólagosan különbözik, hiszen az egyik jellemzően a rövid távú, míg a másik a hosszú távú kilátásokat (azaz a fenntarthatóságot) tekinti értékelése alapjának.

Ha a két szempont ilyen drasztikusan eltér egymástól, és ha abban a rövidtávú szemléletű megítélés kiugróan pozitív, indokolt nagyon óvatosnak lenni. Ez utóbbi a befektetők rövid lejáratú döntéseikhez gyors, gyorsan romló érveket használnak.  Jellemzően ilyeneket: a Parlament 3 százalék alatti hiánnyal fogadta el a költségvetést, februárban reformprogramot hirdetnek, a nyugdíjpénztári vagyon csökkenti az államadósságot, tehát most érdemes forint eszközöket venni. Csakhogy ugyanezek a befektetők az első negatív jelre (ha például bármilyen tény arra utal, hogy az előbbi hírek nem, vagy nem teljesen bizonyulnak valósnak) új, rövid lejáratú érveket kapnak az eladáshoz.

Olvasson még »

Az előző bejegyzésemben feltett kérdések legfontosabbikára nemrégiben már választ kaptunk. 2011. március elsejétől a magyar nyugdíjrendszer két elemből áll majd: a felosztó-kirovó állami társadalombiztosításból, ahol a nyugdíjasok az adott évi befizetésekből kapják meg a nyugdíjukat (annyit és úgy, ahogy éppen abban az évben az akkori kormány meghatározza), hiszen ha a befizetések összege elmarad az ígérvényektől, akkor azt a költségvetésből nem lehet pótolni. Másrészt önkéntes alapon minden állampolgár gondoskodhat saját időskoráról úgy, hogy saját jövedelméből, különböző konstrukciókban (önkéntes pénztár, NYESZ, bankbetét stb.) félretesz. A megcsonkított magánnyugdíjpénztárak olyan önkéntes pénztárakká válnak, ahol a tagok a 10 százalékos nyugdíjjárulék felhalmozásának lehetőségért lemondanak a társadalombiztosítási nyugdíjról. Az is világos: nem érdemes a kérdéssel, mint nyugdíj üggyel foglalkozni, hiszen az „új” nyugdíjrendszernek még az alapvető elemeiről sincs semmilyen elképzelés.

Olvasson még »

A nyugdíjrendszerek módosítása általában hosszú előkészítő munkát igényel és hatásukat 30-50 év távlatában szokás megítélni, részletes modellszerű számításokkal alátámasztva.  A mostani – alapvető rendszerbeli változásokat jelző – módosítások előkészítésére és bevezetésére mindösszesen alig 120 nap adatott meg.

Ezek a törvények minden jel szerint rövidesen meg fognak születni. Vitára, érdemi eszmecserére se hely, se idő nem lesz. Ezért kerüljük most el azokat az elméleti kérdéseket, amelyeket a jelenlegi bejelentések alapján fel kellene tenni. Például: mi a különbség a pénztártagok tulajdona és a vagyonkezelők munkája között, vagy, hogy milyen alkotmányos kritériumoknak kell(ene) megfelelni egy ilyen döntésnek. Ne tegyük most fel azt a kérdést sem, hogy 3-4 év múlva, amikor a jelenlegi nyugdíjpénztári vagyon elfogy, és a nyugdíjfizetési kötelezettség nem csökken (ha csakugyan úgy lesz) miből fogjuk kiegészíteni a TB hiányát?  Vagy mi lesz akkor, ha – feltételezve, hogy az államadósság csökkentésére is jut belőle – a kisebb államadósság ellenére a bizonytalanság növekedése miatt a finanszírozás költségei megnőnek?

Inkább maradjunk két lábbal a földön, és legyünk nagyon gyakorlatiasak. Számoljunk.

Olvasson még »

Ma már aligha lehet kétséges, hogy 2011-től a személyi jövedelemadó bevételek több mint 28 százalékkal, a társasági adó bevételek pedig több mint 40 százalékkal lesznek kisebbek, mint a 2010. évi költségvetésben szereplő előirányzatok. A társasági adó bevétel elmaradását ugyan jelentősen (mintegy 100 milliárddal) túlkompenzálják az extra (pénzintézeti, egyes ágazatokat terhelő) adók, az egykulcsos személyi jövedelemadóra való áttérés azonban a maga több mint 500 milliárdos tételével jelentős bevétel hiányt eredményez.

Az előbbiek kapcsán két logikai bukfencre, más szóval kockázatra hívnám fel a figyelmet.

Az első gazdaságpolitikai jellegű. A költségvetés tervezete azon alapszik, hogy a lakosságnál maradó jelentős jövedelemtöbblet a belső fogyasztás élénkülését, és ezzel a növekedés gyorsulását eredményezi, ami így megteremti a hiány fedezetét. Erre utal például az ÁFA bevételek közel 8  százalékosra tervezett növekedése is.

Olvasson még »

Az, hogy a magánnyugdíjpénztárak egyértelmű ellehetetlenülését célzó döntések elegánsak, alkotmányosak, vagy indokoltak-e ma már széles körben vitatott kérdések. Sajnálatos, hogy ebben a vitában kevés figyelmet kapott néhány, megítélésem szerint rendkívül fontos szempont.

Fel sem merül például, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben (ahol  a járulékfizetők befizetései az előző generáció nyugdíját finanszírozzák, ezzel szerezve jogosultságot arra, hogy majd őket is finanszírozza a következő generáció) meg lehetne legalábbis vizsgálni a munkavállalók járulékfizetési plafonjának megszüntetését. A szolidaritás erősítésének hangsúlyozása mellett kevéssé érzem aggályosnak azt a szempontot, hogy a nyugdíjszámítás alapjába nem számító jövedelmek után is kelljen járulékot fizetni.

Olvasson még »

A jövőbeni IMF hitel lehetőségéről hosszú és szerteágazó vita folyik. Most nem az egymásnak ellentmondó, sokszor a tényekkel is hadilábon álló érvelések ültettek a billentyűzet elé, hanem az az egyszerű tény, hogy a magyar gazdaságnak az elkövetkező években jelentős méretű forrás igénye lesz. Ez nem csak a – most már talán véglegesnek tűnő – 3 százalékos hiány finanszírozási igényéből (ami önmagában is több mint 2,5 milliárd euro), hanem a lejáró adósságok legalábbis részleges megújításának kényszeréből (ennek mértéke 2011 és 2015 között évente 5-és 11 milliárd eurót tesz ki) fakad.

Olvasson még »

Az EU hiányszámítási metodikájának módosítására vonatkozó kérés, amelyet kilenc uniós ország pénzügyminisztere küldött levél formájában nemrégiben Brüsszelbe , világossá teszi: a felosztó-kirovó rendszerek – mint amilyen a magyar tb is – az adott évben rendelkezésre álló jövedelmekből az államháztartás keretében csoportosítja át a nyugdíjak fedezetét. Ha az átcsoportosításra szánt jövedelem (a tb-járulék) nem fedezi a nyugdíjakra kifizetendőket akkor vagy más államháztartási célokat kell megkurtítani, vagy a hiány nő értelemszerűen. Ilyen helyzet többféleképpen is előállhat, és az okok gyakran összeadódhatnak, de objektív okok miatt a hiánnyal számolni kell.

Olvasson még »

Az IMF-EU tárgyalások úgymond “szüneteltetését”, a kormány meglehetősen szokatlan keménykedését itthon sokan a gazdasági függetlenség visszaszerzésének lépéseként üdvözölték. Az értékelés, bár kétségtelenül jól hangzik, alapvetően téves. Tekintsünk most el két – egyébként hallatlanul fontos – ténytől, miszerint:

1. Az IMF nem egy „Róbert bácsi”, hanem kamat ellenében nyújt hitelt. De ettől még nem egy „sima” hitelező. A Nemzetközi Valutaalap az ENSZ 1945-ben létrehozott washingtoni székhelyű – de nem amerikai – szervezete, amely jelenleg 185 tagországot számlál.Tevékenységének három fő pillére a gazdaságpolitikai felügyelet (ennek keretében kerül sor a gazdasági- és pénzügyi folyamatok vizsgálatára, illetve gazdaságpolitikai tanácsadásra), a szakértői segítségnyújtás, illetve a hitelnyújtás. A gazdaságpolitikai felügyelet során a Valutaalap többek között rendszeres párbeszédet folytat tagországaival gazdaságpolitikai konzultáció keretében, és ajánlásokat fogalmaz meg részükre.
2. Az IMF és az EU szembeállítása erősen kérdéses. Az Európai Unió hitele ugyanis az IMF készenléti hiteléhez szorosan kapcsolódik, maga a hitelmegállapodás többször is hivatkozik az IMF megállapodásra.

Olvasson még »